Search
  • Schuszter Péter

Szobatársak

Mire befejeződött a ketéterezés és a stentek beültetése, Noémi már mindent tudott, hogy mi történt. Miközben a doki műt, már megy is a felhőbe az összes infó, az orvosok azonnal látják pácienseik aktuális egészségügyi beavatkozásait, leleteit.

A betegszállító srác betolt egy szobába, Papa mellé, ahogy ő mondta, nagyon jó fej, egész nap dumál. Feri bácsi 82 éves, éppen a negyedik infarktusán van túl. Egyelőre ketten vagyunk a négyfős kórteremben. Aznap már sokat nem beszélgetünk, de azt előrevetíti, hogy éjszakánként szokott beszélni, ne ijedjek meg.

Éjfél körül betolnak egy újabb ágyat, egyelőre még sokat nem tudunk, ki van rajta. Majd hajnalban megkapjuk a negyedik beteget. Harmadik társunk 83 éves és szegény nem kicsit demens. Józsi bácsiról soha nem tudtuk meg, ki ő, mivel foglalkozott. Rengeteget beszélt, de mindig összevissza. Valószínűleg valami katonai jellegű munkája lehetett, mert a doni ezredről, és hasonlókról beszélt. Semmi nem tetszett neki, de nem volt 2 egymás utáni számunkra értelmes mondata. Ő akkor is magyarázott, amikor senki nem figyelt oda. És az éjszaka volt a legcsodálatosabb. Feri bácsi álmában beszélt, kiabált, visított, énekelt, míg Józsi bácsi csak egyszerűen dumált, dumált, de mindezt olyan hangosan, hogy még altatóval se lehetett aludni éjszakánként. Negyedik társunk, István, 60 évesen úgy került be, hogy neki is infarktusa volt, de ezt követően még elment Covid oltásra, biciklizett egyet, és röpke 13-14 órával a tényleges infarktusa után került fel a műtőasztalra. Amint később kiderült az ő szíve le is állt műtét közben. Ahogy ő mesélte arra ébredt, hogy egy nagy csattanás rázza meg, nem is értette, hogy a mellette álló nő, hogy tud ekkora pofont adni, mire a másik oldalra nézett látta a defibrillátort. Szóval ő egy kicsit meghalt.


Ő nem fog leszokni a cigiről. Ahogy a délelőtt folyamán már jól volt – a műtétje napjáról beszélünk – az első kérdése a nővérekhez az volt, hogy hol lehet itt cigizni? Az is igaz, hogy a főnöke beküldött egy csomagot, amibe sört tett bele:) De legalább ő csöndben volt, szegény gyakorlatilag teljesen süket volt.

Nagy csapat volt a miénk, a bolond, az éjszakai kiabáló, a süket, meg jómagam. Hatalmas dumapartikat tartottunk:) Józsi bácsi egyik alkalommal kitépte magából az összes injekcióstűt, csak úgy dőlt belőle a vér. Feri bácsi meg már második nap arra várt, mikor engedik el, és keddre meg is szervezte, hogy 20-an fogadják otthon, és fácánlevest meg pörköltöt főztek tiszteletére. És reggel jött a hidegzuhany, nem engedi el az orvos. Hatalmas telefonálásba kezdett, és sírt, hogy miatta van ott a sok ember. Addig könyörgött a főorvosnak, amíg hazaengedték. Felöltözött, és 3 órát ült felöltözve az ágyán, hogy mikor jönnek már érte.

Istvánnal egyszerre hagytam el a kórtermet, lelkemre kötötte, hogy ne menjek nélküle, mert nem fogja megtalálni a kijáratot. Kicsit elhagyatva érezte magát, sok mindenben csak bennem tudott bízni. Sem ő, sem én nem úgy készültünk, hogy kórházban töltjük ezt az öt napot. Nálam gyakorlatilag a TAJ kártyám, a mobiltelefonom volt. Bár maga a Honvéd kórház kardiológiai osztálya nagyon szépen fel van újítva, mindenki nagyon kedves, de azért törölközőre, szappanra, WC-papírra nem számíthattunk. Ezeket utólag Noémi hozta be nekem, Istvánnak a főnöke hozott csomagot és ahogy írtam, ő elsősorban sonka, sör és kisbicskában gondolkozott, így a higiéniai kérdések nála nem voltak annyira lényegesek. Pénteken kerültem be a kórházba, szerdán jutottam haza, életem leghosszabb kórházi tartózkodásán voltam túl.

128 views0 comments